Gondolom rengetegen vannak, akik a franciaországi Eb alkalmával, személyesen is megjárták Marseille-t , együtt ünnepelték a magyar csapat Izland ellen elért sikerét, illetve reményeim szerint közel ugyanennyien vannak, akik ezen kirándulás alkalmával bizonyosságot szereztek, hogy valóban Marseille, Franciaország legcsodásabb városa.
Ahol a legkülönfélébb lapok szerint "NAGY esély" van egy Nagy Ádám nevű magyar fiú leigazolására. Azt szeretném vázolni ezen írásomban, hogy a Ferencváros középpályása számára valójában milyen desztináció is az Olympique de Marseille. Mellbe vágott a hír, mikor olvastam, hogy kedvenc csapatom élénken érdeklődik, hova tovább megállapodni látszik az egyik honi tehetséggel, Eb hőseink egyikével. Úgy találtam, hogy az általános vélekedés a magyar foci szerető közegben az, hogy "az OM nagy csapat", "Ádám kikerülhet a fejlett nyugatra". Ekkor fordult meg a gondolat a fejemben, hogy ezek a vélekedők, gyanítom nem is sejtik, hogy Marseille ma közelebb áll a Balkánhoz, mint "a fejlett nyugathoz", úgyhogy lehet némi magyarázatra szorul ez a látens transzfer.
Szerencsés vagyok, bő tíz éve szurkolok egy szenvedéllyel, eredményekkel, kultusszal áthatott klubnak. Két betű ez csupán, ami az elmúlt évtizedek alatt, bennem mégis különös kémiai folyamatokat generált. Úgy három éve bloggerkedem is, a csapat ügyes-bajos - inkább bajos - dolgait prezentáltam a hazai OM tábornak, akik párszáz főre duzzadtak ezen idő alatt. Ezt csak azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert - had tűnjek szerénytelennek - nem holmi fotelszurkolónak tartom magam. Érdeklődésem, szerelmem a klub iránt, a belsőségesebb ügyek megismerésére sarkallt, amelyről így talán többet is mondhatok, mint, hogy dicsőséges múltja, Bajnokok ligája trófeája is van.
Kezdjük is rögtön itt. Az OM még mindig nagy klubnak számít. Olyan brand, ami napjainkban is sokakban emlékeket ébreszt. Elég csak Basile Boli fejesét, Didier Deschamps kapitányi, majd edzői tevékenységét, Didier Drogba vezérletével elért UEFA Kupa döntőt, Dimitri Payet felemelkedését említeni, és akkor csak dióhéjban, nagy kontúrokban emeltem ki pár nevet, eseményt.
A klub törekvése a XXI. században, de még inkább az elmúlt pár évben a rivális PSG üldözéséről szólt, melyet a legkülönfélébb ötletekkel, tervekkel, projektekkel próbált elérni. A fővárosi uralom óta, három fejezetre osztható az OM történelemkönyve.
- Deschamps távozását követően Élie Baup került az edzői pozícióba, aki kvalitásban, francia szinten erős középmezőnyhöz tartozik, de inkább a "futottak még" kategóriának mondható. A csapat azonban jó szezont futott 2012-ben, elsősorban az állomány teljesítményének köszönhetően, külön kiemelve Gignac, Valbuena és az Ayew testvérek produkcióját. Baup maradt, nem akármilyen befektetésekre került sor - Payet, Mendy, Imbula, Thauvin, Lemina, Dja Djédjé érkeztek, számottevő távozó nélkül - amely időszakot, az időközben OM elnökké avanzsáló Vincent Labrune, csak a "Dortmund-projekt" idejeként titulálta. Az elnevezés - saját megítélésem szerint - szánalomra méltó, kifejezni próbálták, hogy egy nagy, náluk erősebb rivális ellen - PSG aka Bayern - fiatal, fetörekvő játékosokkal, csodához konvergáló eredményre tör az OM. Egyetlen pici probléma adódott az elképzelésben - túl azon, hogy a német Bundesliga bármely csapatát hasonlítani a Ligue1 jelenjében tevékenykedő élcsapatához röhejes gondolat -, nevezetesen, hogy Marseille-ben nem találták meg azt a Jürgen Kloppot, aki szakmailag alá is tudta volna támasztani a projekt sikerességét.
- Erre a személyre egy teljes évet kellett várni, míg 2014 nyarán megérkezett Marcelo Bielsa személyében. Mivel így is hosszúra nyúló bejegyzés lesz ebből, nem kívánom túl hosszan ecsetleni El Loco edzői szakértelmét, zsenialitását, illetve, hogy hogyan tudta megreformálni a komplett csapatot, fejlesztette fel a játékosokat, adott taktikailag és technikailag is mankót az arra érdemeseknek, és hozott új szemléletet, no meg szenvedélyt az OM játékába.
- Bielsa nem hazudtolta meg magát, sajnos önfejű személyisége és a klub elnökével akadt nézeteltérése okán, viharosan távozott Marseille-ből tavaly augusztusban, közvetlenül az első fordulóban elszenvedett 1-0-ás vereség után. Ezen a ponton pedig a klub projekt-szerűsége, tervgazdálkodása tökéletesen megszűnt, ahogyan a professzionális szemléletű szakmai munka is semmissé lett. Labrune - teljesen érthetetlenül - kinevezte a harmadik fordulóban Michelt, a Real Madrid spanyol középpályás legendáját, aki csinos öltönyeivel, csábos mosolyával impozáns képet festett a kispadon, azonban azt is bebizonyította, hogy tesitanár szinten ért a futballhoz. Az edzéseken gyalázatos módon például ő mutatott be bizonyos gyakorlatokat, ezzel is felsőbbrendűségét, exhibicionista hajlamát kiélve játékosai felett, azokkal pedig eközben semmilyen edző-játékos kapcsolatot sem épített ki, taktikai, coach érzékei pedig egy gibbonéval se tudnák felvenni a versenyt, nem, hogy tesitanárral. A foci meghalt, az OM majdnem kiesett, történelmi hazai nyeretlenségi széria vette kezdetét, míg tavasszal azt nem mondta Labrune, hogy köszönjük elég volt.
Mindhárom korszak, éra egyetlen közös személyben metszi egymást, ez pedig Vincent Labrune az OM elnöke.
Mielőtt azonban elnök úr bemutatkozna, érdemes a marseille-i csapat szervezeti felépítését, működési modelljét megismerni.
Franciaország szerte általában, így az OM-nél is a futball klubok szakmai munkájáért nem az edző - Angliában manager - felel, nem ő az aki megmondja kiket, mennyiért kell igazolni, ebből következőleg nem is ő tárgyal játékosok megvételéről a különféle ügynökökkel. Franciaországban az elnökök jogkörébe tartozik az adott klub játékospolitikájának kidolgozása, az átigazolások felügyelete, a scoutok jelentéseinek összefogása. Ez alól kivétel az a helyzet, hogy ha a klub az elnököt sokkal inkább, mint kirakati bábút, társadalmi érdekeket képviselő személyt nevezi ki, és foglalkoztatja, helyette pedig sportigazgatót bíznak meg a sportszakmai feladatok elvégzésére, vagy még drasztikusabbat lépnek és angol mintát követve az edzőt bízzák meg a keret kialakításával.
Tehát összefoglalva, a klubokat irányító menedzsment szintjén három polcon helyezhetjük el a döntéshozókat. Tulajdonos, elnök és sportigazgató. Vannak persze kivételek, Lyonban például Jean-Michel Aulas teljhatalmú elnöktulajdonosa csapatának, de a Rennes is egyedi struktúrához fordult tavalyelőtt, Philippe Montanier amolyan angolszász iskolát követve, manager-i pozícióban találta magát a vörös és feketénél.
Az újkori OM-re leginkább az ortodox francia modell a jellemző, a tulajdonosok választják ki az elnököt, aki az általa képviselt szakmai szemlélet mentén alakítja ki a csapatot, és talál mellé edzőt. Ez egészen Jean-Claude Dassier elnöki időszakáig így is telt Marseille-ben, akkor azonban egy bizonyos Vincent Labrune-t találtak a legmegfelelőbbnek a klub irányítására. Azonban az alapvetően közgazdász végzettségű Labrune esetében kérdéses volt, mennyire képes kielégítően csapatot építeni, ezért a kikötővárosban őshonosnak számító, egykori OM játékos és edző José Anigot nevezték ki sportigazgatóvá. A kép világos volt, Labrune igazgatta a klubot gazdaságilag, Anigo intézte a játékosok szerződtetését, választotta ki a megfelelő trénert.
Mindeközben tulajdonosváltás is lezajlott, na nem úgy, inkább csak házon belül. Épp a napokban volt hetedik éve már - július 4-én -, hogy az OM egyik ikonikus tulajdonosa, Robert Louis-Dreyfus leukémiában elhunyt. Az ő szeretetének, gondoskodásának hiányát megsínylette a klub, hiszen orosz származású felesége, Margarita Louis-Dreyfus örökölte meg az Olympique de Marseille-t. Látványos az azóta eltelt idő hanyatló íve, az invesztáció, modernizálás abszolút leállt, holott a Forbes 100 leggazdagabb listáján, az első ötvenben található Margitunk, azonban a család portfóliójában már koránt sincs kiemelt polcon az OM. De a tulajdonosi körről később, még értekezem.
Anigo - aki egy marseille-i bandaháborúban elvesztette fiát is - 2014-ben távozott a klubtól, mikor is a csapat ideiglenesen megbízott edzője lett. Labrune lobbijának hatására ekkor a vezetők megszűntették a sportigagatói titulust, a struktúra visszatért a régi elvhez, csakhogy közben megérkezett Marcelo Bielsa. A Labrune által kinevezett szakvezetőnek ígéretett tettek, hogy amolyan manager-ként azt igazolhat akit csak akar, azonban az ekkor már Anigot megfúró Labrune ezt másképp gondolta. Ígéretét megszegve maga vette kezébe az OM átigazolásait, amelyet megelégelve El Loco egy év után tovább is állt, így Vincent Labrune elnök úr, egyszerű közgazdászból, többszáz éves múltú klub egyszemélyes uralkodójává vált.
Könnyedén belátható tehát, hogy mekkora fokú megalomán hajlamra, önértékelési problémára és hatalomvágyra van szükség, hogy valaki közgazdászként elhiggye magáról, hogy valóban ért a focihoz, meg tudja mondani melyik játékost éri meg megvenni, és az ezen feladatok betöltésével járó pozíció érdekében hajlandó mindenkit eltiporni az útjából.
Az, hogy most itt tart a csapat, hogy egyetlen nemzetközi kupában sem képes, nem, hogy helytállni, de még el sem indulni, az, hogy a valamire való játékosok már szóba sem állnak ezzel a csapattal, pusztán azon edzők, játékosok csábíthatók el, akiknek az alapvetően nagy piacot jelentő tényezők, csodás tengerparti környezet, a Vélodrome, a '93-as BL trófea számítanak elsődlegesen - Michel, Thauvin, Lucas Silva, Cabella -, de ezek többnyire jócskán túlértékelt emberkék. Sajnos ez a dél-francia közeg erősen ilyen, mondhatni a bűnözés befészkelte magát a futballba is, na nem szó szerint persze, de akkor is, látványos ez az út, amely a teljesítményen is meglátszik. De csodálkozunk ezen egy olyan városban, amit Európa egyik legveszélyesebb városának választottak, azok után, hogy nem rég még Európa kulturális fővárosa volt? Beszédes. OM kompatibilis tény.
És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy az imént megfutott ívet elemezzük, a jelen pillanat állapotát felvázoljuk, és benne Nagy Ádámot elhelyezzük.
Július elejét írunk, az átigazolási piac papíron épphogy csak elkezdődött, a csapatok megkezdik nyári felkészülésüket, Marseille-ből pedig már elvitték a tavalyi házi gólkirályt, az egyik legígéretesebb francia balhátvédet, és a legenda magasságokban mozgó, a 2015/2016-os Ligue 1 szezon legjobb kapusának választott portást (Batshuayi, Mendy, Mandanda). Eközben jött egy 26 éves japán jobbhátvéd, idén 33. életévét betöltő kameruni balbekk, és egy tunéziai tini irányító a másodosztályból (Sakai, Bedimo, Khaoui). Azt pedig, hogy kinek az edzői felügyelete alatt zajlik majd a munka, még mindig csak sejtjük, és bár a Bielsa alatt másodedzőként dolgozó, idén - kétszer is - megbízott vezetőedzővé avanzsált Franck Passi ígéretes potenciált rejt magában, a mélyből történő felemelkedéshez korántsem garancia, játékosfejlesztésben pedig egyenesen rutintalan.
Hogy miért is ennyire siralmas a helyzet? Nos az OM 13. helyre befutva, nem, hogy zsíros BL pénzekről nem álmodozhat, de még az Európa Liga is elképesztő messzeségbe került. A szakmaiatlan megközelítésből fakadó eredménytelenség, a csapat félremenedzselése, a tulajdonosok tőkeinjekcióinak tökéletes hiánya szüli az abszolút bizonytalanságot.
Ennek eredménye, hogy a "Dortmund-projekt" alatt megvásárolt, majd Bielsa által szinte tökéletesre fejlesztett fiatal labdarúgók, ahelyett, hogy hosszútávon csapatunk gerincét képeznék, kényszerűségből euró milliókká változnak, és kerülnek az OM kasszájába. Ezért fordulhat elő, hogy a tavaly vett Batshuayi mezem, máris aktualitását vesztette.
A klubnál többségi tulajdont még 1997-ben szerző Louis-Dreyfus család látványosan nem érzi portfóliója ékkövének az OM-et, amilyen befektetéseket Robert Louis-Dreyfus megtett még jó tíz éve, azokat - RLD halála után - felesége Margarita már feltűnően nem teszi meg. Ami azonban még nagyobb baj, hogy kissé nemtörődöm stílusa okán a klub operatív, és stratégiai ügyeiért is felelős elnök, a még kevésbé kompetens Vincent Labrune maradt, aki egy normális világban bármi lehetne, de futball-szakmai kérdésekről döntéshozó személy semmi esetre sem.
Idén voltak a legaktívabbak az OM új tulajdonosáról szóló pletykák, amelyekben feltűnt amerikai cégcsoport, szaudi herceg, kínai iparmágnás, meg még a jó ég tudja, hogy ki. A gondok odáig sűrűsödtek, hogy évtizedek után először jelentett be a klub, 100 millió euró alatti költségvetést, amely értelemszerűen a következő évre vonatkozik.
A Nagy Ádám transzfer kétségtelenül nagyot szólna számomra/számunkra, nem csak a magyar vonatkozás miatt, de az OM számára roppant fontos lenne, ekkora potenciált magában hordozó fiatal játékost szerződtetni, aki pár hónap kemény munkával kész is lehet a Ligue 1-ra. Ugyanakkor a fent említett képet látva talán fel is merült már az olvasóban, hogy a játékos szempontjából vizsgálódva, megéri-e Ádámnak ide igazolni.
Meggyőződésem, hogy ügynökei, és az ő személyes elképzelésében is nagy szerep hárul az ugródeszka effektusnak. 21 évesen teljesen érthető, ha nem akar a Chelsea kispadjára tartalék csapatába igazolni, hanem inkább olyan klubot keres ahol fejlődhet, és az igazán nagy piacra majd csak pár év múltán tör be.
Az elmúlt évek tapasztalai alapján az európai klubfutball ugródeszkája majdhogynem egyenlővé vált Franciaországgal. A Premier League, de a második, harmadik helyezett ligák topcsapatai is innen halásznak maguknak, relatíve olcsón ígéretes játékosokat. Éppen ezért a Ligue 1-ban rejlő kiugrási lehetőség, főleg az olyan komoly potenciállal rendelkező fiatalok számára, mint amilyen Ádám is, tökéletes terep. Azonban ezen a piacon, a magyar középpályás számára, a botrányossá váló marseille-i zűrzavarban nem az OM lenne a legjobb megoldás.
Ha ez a lehetőség két évvel ezelőtt adatik meg Ádámnak, egyértelmű igen lenne a címben adott kérdésre a válasz. Elképzelni sem tudom, hogy Bielsa micsoda "szörnyeteget" tudott volna csinálni belőle, de az az elképzeléstelen, szakmaiatlan megközelítés, amely a mögöttünk hagyott szezonban hat, azaz HAT kölcsönjátékos szerződétetését is eredményezte, inkább vall angol másodosztályú középszerre, mint egykori BL győztes, giga klubra.
Bizonytalanság, útkeresés, az új tulajdonos érkezéséig túlélés jellemzi az Olympique de Marseille-t. A temérdek kérdőjel semmi esetre se jelentene megnyugvást Nagy Ádámnak. Talán a bajnokság éléskamra jellege mellett, az adhat némi reményt, hogy az OM vélhetően nyáron megválik Lassana Diarratól is, akinek profilja szinte egy az egyben megegyezik Ádáméval, játéklehetősége kétségtelenül lenne, itt inkább a minőséggel van baj, azzal a minőségi munkával, amit az OM jelenlegi légkörében szívna magába. Abban biztos vagyok, hogy a francia élvonalban, minden hétvégén játszani, jóval nagyobb erőpróba számára, mint a Mezőkövesdet fogadni a Groupamában, és mint tudjuk, teher alatt nő a pálma. Azzal sem értek egyet, hogy fizikálisan túl magasra emelt léc lenne számára a Ligue 1. Az eddig látottak alapján ütközéseket bátran felvállaló, elképesztő munkabírású, futómennyiséget teljesíteni képes játékos. Meg van azonban az esélye annak a sajnálatos esetnek is, hogy Ádám a bajnokság színvonalán - meg a pazar provence-i környezeten - túl, semmilyen olyan komponenst nem találna Marseille-ben, ami segítené fejlődését.
Ebben a - fáj kimondani, tényleg - posványban kétlem, hogy úgy tudna kiteljesedni, mint mondjuk a köztudottan tehetséggondozásáról híres, játékosai tudatos fejlesztéséből élő Benficánál. Mindezt mondom úgy, hogy a portugál csapatot abszolút felületesen ismerem, nem tudok mély konkrétumokat az ügyeikről, azt viszont tudom, hogy kedvenc csapatom hol tart jelen pillanatban, és az közel sem az a szint, amit egy ilyen labdarúgó megérdemelne. Ha alá is ír - amit OM szurkolóként kívánok, mert a csapatnak tényleg tiszta haszon lenne a megszerzése -, nem tudom két szezonnál tovább elképzelni a klubnál, ami persze nagyban függ a továbbra is levegőben lógó tulajdonosváltástól. Kívánom persze, hogy ne legyen igazam, és szülessenek magyar dalok a Vélodrome lelátóin az aprócska Nagyról.