OM

Az elmúlt hétvége egyike volt azoknak az élményeimnek, amire valószínűleg amig élek emlékszem. Különös érzés Franciaországot nagyjából tíz éve szurkolóként egyfajta vidéki stílusban figyelni, beleszagolni Marseille kikötőjének illatába, most pedig valami egészen másról dicshimnuszokat írni. Na jó, talán nem csak azt. Úgy tekintek minderre, mint nem valamilyen kihívásra, ami próbára teszi az önképemet, mennyire maradok hű magamhoz, igyekeztem csak élvezni két olyan csapat rangadóját, akiknek értékeivel sosem tudtam azonosulni.

Mindenek előtt óriási S/O a DigiSport csatornának. A kulisszák mögé benyitva, az egész úgy indult, hogy Szabó Christophe barátommal nyáron kitaláltuk, kellene egy francia focis hétvégét csapni, élőben a helyszínen megnézni pár Ligue1 bajnokit. Ebben a naptártervezők kevésbé voltak partnerek – az OM és a PSG meccse egy napra esett –, nem így a csatorna, ahol heti rendszerességgel megfordulunk a Szélkakas című műsorban. A Paris Saint-Germain - Olympique Lyon rangadóra akkreditáltak minket, mi pedig azon nyomban intéztük az utazást.

Az egész túra kalandosan indult, a Charles de Gaulle reptérről induló busz, igazán franciás módon sztrájk miatt nem állt meg abban a megállóban, ahol le kellett volna szállnunk. De nem bántuk. Ki bánná, ha a kivilágított Champs Élyséén kell este kilenckor leszállnia, átrohanni a macskaköves körforgalmon az autók között, egészen a monumentális Diadalívig.

Bár városnézésre nem volt időnk egyik nap sem, a monumentális szó a legkisebb utcácskára is igaz. Ez a város óriási, minden porcikája azt üvölti, hogy én vagyok a legnagyobb, legyőzhetetlen vagyok. A Diadalív üzenete, a belőle áradó dicsőség és a pár utcára rá következő Eiffel-torony az első órában lenyűgözött. Minden olyan tartalom, ami az embert frankofónná teheti ebben a pár pillanatban benne volt.

Az én provanszál értékrendem miatt persze, az általunk csak „sarki fűszeresnek” titulált üzlet, is mindent megadott ebből az érzésből. A plafonról lógó sonkákkal és a folyton tüsténkedő eladóval, egy az egyben visszaadta a boltot, ahol Asterix és Obelix bujkált a római légió elől.

Mindez a kettőség nagyban meghatározza a várost, de magát a Paris Saint-Germaint is. Az utca embereivel beszélgetve belebotlik az ember PSG ultrába, de a többség a stadion környéki utcákon nem is nagyon követi a francia focit, pláne a PSG-t. Komoly ellenérzést váltanak ki az agresszív, a gyakran szélsőjobb irányába álló, autókat rongáló vandál szurkolók.

Ha a foci felé fordulunk, kettősség mutatkozik a PSG és a Parc des Princes kapcsolatában is. A maga nemében ékszerdoboz, belülről különösen szép, igényes stadion közelebbről figyelve visszavisz abba a korba, ahol még a Paris Saint-Germain a francia élvonal középszeréhez tartozott és egy szűk réteg örömforrása volt.

Ehhez képest – nem tudni persze, hogy a nagy érdeklődés mennyire szólt a Lyon elleni rangadónak – mára kinőtte magát a PSG. Ezt el kell ismernie mindenkinek, szurkolói szimpátiától, unszimpátiától függetlenül. Adva van egy világváros, ami Európa szívében igenis teret kell, hogy adjon világszinten is nagyra becsült, elit futball klubnak. A törekvés minden ízében felfedezhető. Abban, ahogy ezt a klubot – mindenki által ismert módon – céltudatosan építik, de ha a meccsnapi szervezést, a precíz készülődést nézzük, a sajtó- és médiamunkatársak ellátását, hogy minden ajtóban ellenőrzik a következő teremre vonatkozó jogosultságod. Vérprofik.

Igaz, volt némi gubanc az akkreditációnkkal, a tévés bejelentkezésre vonatkozó jogosultságunkkal, de ez nem az a pillanat, amikor az ember panaszkodni fog bármi miatt is.

Mindenki látta rajtunk, de a biztonság kedvéért meg is erősítettük, miközben körbe-körbe kémleltünk a stadionban, hogy „Ez az első alkalmunk, igen.”, de egyszer sem kaptunk elutasító, lenéző választ.

Minden pökhendi csillogás, amit a közönség felé közvetít a PSG sehol sem fedezhető fel. Ez biztosan abból az új érából fakad, ami a qatari olajpénzekkel befolyt a francia fővárosba. Az az attitűd, hogy mienk legyen a világ legdrágább játékosa, az eltökélt cél, hogy pofátlanul, minden piaci szabályozót kijátszva megépítsék A futball klubot.

Ez a gondolat már merőben más vizekre vezet minket. Sokkal ingoványosabb talajra, hiszen az ember olvas, hall híreket, főleg ha olyan kritikusa a PSG-nek, mint jómagam, akkor hajlamos ezeknek még nagyobb feneket is keríteni, de nagy általánosságban, elfogultan sem alakul ki feltétlenül jó kép erről A klubról.

Gondoljuk meg, mikor szült a csapatsportokban jó vért a klikkesedés? Nem kell túl mélyre ásni a francia foci bugyraiban, hogy rájöjjünk, totálisan kettéválnak a franciák és brazilok, a friss levegőnek ablakot nyitó új stáb pedig próbál a Financial Fairplay zavaros vízében halászni magának bizalmi embereket.

Mikor ért igazán célt ilyen szervezeti összetétel, ekkora űrrel a management szintjén? Jóformán oligarchikus működés jellemzi a Paris Saint-Germaint, olyan vállalati kultúra, amiben a kezdetek kezdetén nehéz volt elképzelni Thomas Tuchel katonásan németes, modern szemléletű stábját. Félreértés ne essék, management szint alatt azt az elmúlt nagyjából egy évtized alapján megismert Nasser Al-Khelaifi elnököt, a PSG kirakati figuráját, diplomatáját értem, illetve az alá-mellé, valójában nem is tudni hol szerveződő munkatársait. A sportigazgató Antero Henrique a futballvilágban nem éppen makulátlan pedigréjével vált ismertté, sokkal inkább a játékosügynökök alvilágával ápolt kiváló kapcsolatával. A Porto vezetőjeként euró százmilliókért adtak-vettek játékosokat, igazi üzletágként űzve a focit.

Azonban nem állíthatnánk, hogy bárki is – mondjuk a Dohában ülő tulajdonosokon kívül – alkalmas lenne a jelenlegi vezérkarból arra, hogy felelősséget vállaljon a PSG dolgaiért. Nincs egyetlen ember sem, aki sportszakmai felelős lenne, aki elszámoltatható lehetne például az elmaradt nyári erősítések után. Olvasott bárki magyarázkodó interjút Henriquétől, hogy miért nem érkezett Motta visszavonulása után épkézláb hatos a középpályára?

Furcsa ezt kimondani, de bármennyire is vezet több testhosszal a francia bajnokságban a PSG, az ő elvárásaikhoz képest, több Ligue1 klub szervezetileg egészségesebben működik náluk. Ott a Lyon és Aulas, akinek lehet, hogy elviselhetetlen a stílusa, de amint támadás éri a klubot, már horkan is fel és vállalja a felelősséget. Ugyanez épül Marseilleben Jacques-Henri Eyraud-val, aki az új amerikai tulaj, tengerentúlról meghosszabbított keze, de beszélhetnénk az oroszok által szépen kiépített monacói működésről is.

Sajnos látványos a szakadék Tuchel back office-a és az átigazolási manővereket végző front office között. A német stáb most abból főz, amije van. Marquinhos játszik szűrőt, Bernat a balbekk, Di Maria pótolja – tegyük hozzá remekül – a csapongó Rabiot-t.

Éppen ezek miatt volt igazán üdítő Löw Zsoltot, a PSG másodedzőjét hallgatni, ahogy arról mesél, hogyan sikerült világsztárok bizalmába kerülni. Innen a Duna-partjáról neki is hatalmas hála, hogy megvendégelt minket! Ne legyenek illúzióink, kőkemény munkával. Belegondolni is fárasztó mennyi időt, energiát vesz igénybe ezen a szinten, ilyen sztárok minden gondolatát olvasni, gondját, problémáját külön-külön mikromenedzselni. De ahogyan Zsoltnak, Tuchel teljes stábjának ez a specialitása. Türelem, munkamorál, ami Zsolt saját elmondása szerint is remekül hatott az első hónapok után a keretre, ami szerény véleményem szerint közel sem Bajnokok ligája győztes kvalitás.

Telis-tele ellentmondásokkal ez a PSG, ahogy én magam is, hogy őszinte legyek. Komoly hatással volt rám ez a város, az a futballélmény, amit Mbappé mesternégyese, a Parc des Princes hangulata kiváltott bennem. Nyilván nem válok egyik napról a másikra Paris Saint-Germain szurkolóvá, de ezért az utazásért, amíg élek hálás leszek mindenkinek.