Mozgalmas napok, hetek vannak Marseille városa mögött. Hétfőn újabb erdőtűz ütött ki a külvárosban, lezárult az átigazolása piac, az OM megtalálta új tulajdonosát - igen, róla is kéne majd poszt -, megvan az első győzelem a bajnokságban, felmerült Bielsa visszatérése, a sportigazgató Gunter Jacob autóját ellopták, majd két és fél kiló kokainnal a csomagtartóban lett meg végül. Szóval egy ilyen életvitelű, lendületű városban nem áll meg az élet a válogatott pihenő alatt sem, mégis azért sok minden hiányzik, leginkább kedvenc csapatomat látnám viszont szívesen.
Ezt ugyan az OM TV nem tudta maradéktalanul visszaadni, azonban a klub hivatalos csatornája által készített többrészes sorozat, a "Les légendes de l'OM" - "Az OM legendái" valamelyest csillapította fájdalmamat. Valósággal visszarepültem az időben, egészen a gyerekkoromig, amelyből láthattam újra képeket, Drogbáról és persze a többi szellemóriásról, akikért - mindenki által már akkor hülyének nézve - rajongtam, és akik meséltek Marseille-ben eltöltött éveikről, tabuk nélkül.
Arra gondoltam, hogy elkészítem a magam kis emlékkönyvét, mindazokról az OM-ben egykoron játszó játékosokról, akik rengeteget tettek ezért a nagyszerű klubért, meg persze értünk, szurkolókért is. Személyes élmények, nyilatkozatok, az örökkévalósággá váló momentumok jelennek majd meg, sorozatszerűen, de igyekszem szorgos kutatómunkával általam nem látott egykori mesés játékosokat is bemutatni. Nem mindennapi élettörténetek, nem hétköznapi emberek következnek a Legendák sorozatban.
Első alanyunk olyasvalaki, akit nem a klub nevelt, nem is kötődött sokáig Marseille városához, és tipikusan olyan játékos volt, akit a mainstream ligák kedvelői nem is nagyon ismertek. Ugyanakkor ízig-vérig a provence-i közegbe illett, és amint belekóstolt a dél-francia szellemiségbe, életstílusba, azonnal beszippantotta.
Mamadou Niang egyéves volt, mikor családjával elhagyták Szenegált, és a messzi északra, Le Havre városába költöztek. A fiatal Niang elképesztő izomzata, alacsony termete, fürgesége gyorsan megfogta az akadémiai képzéséről messzi földön híres Le Havre klubját, magukhoz is vették. Az ezredforduló tájékán máris a francia élvonalban találta magát a Troyes együttesében.
A szenegáli csatár először 2003-ban, az akkor másodosztályú Metz-ben tűnt fel a francia foci kedvelői számára, ahova a Troyes kölcsönözte ki, mondván náluk nem tudta megváltani a világot. Fél év alatt, 13 meccsen összeszorgoskodott 5 gólt a német határon, majd - és milyen érdekes volt az akkori futball, mennyire épült az adott régió helyismeretére , és mennyire nem számít már ilyesmi manapság - elvitte a területi rivális, az egyik elsőosztályú nagyágyúnak számító Strasbourg. A francia harmadosztály 2015-ös bajnokánál másfél év elég volt 21 gólhoz, köztük eggyel éppen az OM-et ütötte ki, részese volt a strasburgiak utolsó eddig elért tisztességes eredményének, a 2005-ös Ligakupa győzelemnek.
A marseille-i vezetésnek több sem kellett, s mint az gyakran előfordult, a Ligue 1 legjobb formát futó támadójára, 2005 nyarán 7 millió euróért le is csapott az OM, mindenki egyből az új Drogbát meglátva benne. A klub vezetőedzője ekkor éppen az a Jean Fenandez volt, akivel Niang Metzben együtt dolgozott, és aki először a nyári Intertoto kupában szavazott bizalmat régiúj csatárának. Niang ekkor már 26 éves volt.
A nyári, nemzetközi selejtező kupasorozat harmadik körében a svájci Young Boys várt az Olympique de Marseille-re. Bernben 3-2-re nyert az OM, a győztes harmadik gólt pedig éppen Niang rúgta, nem volt rossz kezdés, de a következő körben, a Lazio 4-1-es kiütéséből is góllal vette ki a részét, az pedig, hogy a döntőben a Deportivo ellen duplázott, ezzel kilőve Európába csapatát, igazi kulcs volt a szurkolók szívéhez.
A bajnokságban mégsem ment kezdetben ennyire könnyen a gólgyártás, Mickael Pagis, Sabri Lamouchi, Toifilou Maoulida a nagyöregek, Franck Ribéry és Samir Nasri az új generáció tagjai mind riválisai voltak házon belül, utóbbi két név pedig nem kis kedvencek voltak, különböző, ám érthető okokból. Sérülések és a mez terhe is nehezítették marseille-i karrierjét. Erről a kezdeti időszakról így beszélt Niang:
"Marseille-ben minden más volt. A többi klubhoz képest egészen más kontextusba kerültem, mindig a legjobbat kellett nyújtanom. Minden nagy volt, úgy éreztem, hogy a nagy stadion, a szurkolók nyomása összenyom. De mindenáron bizonyítani akartam! Számomra Franciaország legnagyobb klubja vita nélkül az OM, a legtöbb és leghangosabb szurkoló is itt van, én pedig végre felvehettem ennek a csapatnak a mezét. Az elején nem volt túl kiegyensúlyozott a teljesítményem, persze sokszor sérülésekkel együtt is játszottam, amikről senki sem tudott, egyszerűen muszáj volt ott lennem a pályán. Viszont nem ment a játék, és az edző ki is tett a kezdőből, majd mikor a többi támadónk is megsérült, azzal fordult hozzám, hogy tudnék-e játszani balszélsőt? Én erre csak azt mondtam, hogy mester, ha középhátvédre van szüksége, akár azt is játszom. Szerencsére beváltam a szélen, és az első év után rögtön úgy éreztem, hogy hazaértem, hogy otthon vagyok Marseille-ben, véremmé vált az OM."
2006 tavaszán így került egy Nantes elleni, idegenbeli meccsen először balszélsőként kezdőbe Mamadou Niang. Maoulida, Pagis, Ribéry volt a másik három támadó, 3-1-re nyert az OM, a kanárik kapuját őrző Landreau pedig kettőt is kapott Niangtól. Első évében már házi gólkirály lett, 17 gólt jegyzett, de ez még csak a jéghegy csúcsa volt. 2010-es távozásáig, minden évben ő lett a házi gólkirály, és leggyengébb szezonjában is 18 góllal zárt.
Idővel a kapitányi karszalag is hozzákerült. A jövőben szintén bemutatásra kerülő Lorik Cana balkánról hozott vérmérsékletével - amely Marseille lakosságának meglehetősen imponált -, és igazi vezér szerepkörével méltán lett az OM kapitányi karszalagjának tulajdonosa, azonban már ekkor, 2007-2008 tájékán második opcióként Mamadou Niangot érte e megtiszteltetés.
Ebben az időben a belga Eric Gerets ült a marseille-i kispadon, akivel Niang szintén jó kapcsolatot ápolt. Minden edzője látta benne azt az eszmét, ami a mély tradíciókkal bíró OM-ben és a csatárban egyaránt megvan. Gerets támadó szemlélete pláne kapóra jött, amelyben az üveglábú Cissével ketten 45 gólt termeltek. Európai szinten is megvetette lábát az Olympique de Marseille, ami minden évben BL csoportkörös klubnak számított, és onnan is át tudott evezni az UEFA kupába.
2009-ben, Cana távozását követően ő vált a csapat kapitányává, és nem akármilyen szezon vette kezdetét. Egészen élénken él bennem ebből az időből megannyi élmény, Deschamps megörökölve Eric Geretstől egykori csapatát, új időszámítást kezdhetett meg. Megérkezett másik korszakos kedvencem, a klub jelenlegi rekordigazolása Lucho González és összeállt az a csapat, ami a szememben AZ OM VOLT, így csupa nagybetűvel.
A teljesség igénye nélkül: Mandanda a kapuban, Bonnart, Taiwo vagy Heinze a védelem két szélén, Hilton és Diawara belül, a középpályán a gólpasszkirály Lucho mellett, M'Bia, Cheyrou, Ben Arfa és Valbuena sorakozott, míg támadók között volt Morientes, Brandao, a kisebbik Ayew, Bakari Koné és persze Mamadou Niang.
18 év után újra bajnoki címnek örülhetett Marseille, emellett ligakupa győzelem, az UEFA kupa örökébe lépő Európa Liga első kiírásában legjobb 16 közötti kiesés volt ennek az időszaknak a mérlege, egy olyan kerettől, ami iránt azóta is sóvárog a kikötő népe.
Niang egyik, számomra legemlékezetesebb pillanata is ebből az évből származik. Az év góljának is választották a Ligue 1 2009-2010-es szezonja végén azt amit a Montpellier elleni 4-2-re megnyert meccsen rúgott. Játékstílusának bélyege volt ez a találat, nem érdekelte ha három vagy négy védővel találta egyedül szemben magát, minden erejét arra öszpontosította, hogy célját, azt a mozdulatsort végigvigye. Nem voltak ilyen módon korlátai.
Igazán látványosan focizó csatárnak sem mondanám, mégis olyan dolgokat tudott a labdával csinálni, egyszerre elegánsan, mégis afrikai erővel és dominanciával tálalva, hogy az ember azonnal beleszeretett. De jellemző módon nem kizárólag góljai váltak emlékezetessé. Másik kedvencem, ugyanebből az évből a Milan elleni BL meccs, amikor Thiago Silvát ültette be a hintába, két védő közül pedig úgy bújt ki, hogy most is libabőrös vagyok, ha visszagondolok rá.
Először lett Ligue 1 gólkirály 2010-ben, 18 gólt vágott, további négyet pedig a maradék kupákban. Ezt követően Törökországba igazolt, majd egy év után Qatarba került. Kereken száz bajnoki góllal fejezte be marseille-i karrierjét, ezzel a klub történelmének legjobb tíz góllövője közé került. 6 Bajnokok Ligája, 5 UEFA kupa, 2 Európa Liga és 5 Francia Ligakupa találat szerepel még lőlapján.
"Nagyon nagyon hosszú idő után is emlékszem az ünnepségre a kikötőben. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy részese lehettem, mert az öt Marseille-ben töltött év alatt valósággal szerelmese lettem az OM-nek, amit újra versenyképessé tettünk. Persze ez a csapat eredménye volt, én személy szerint máig hálás vagyok, hogy kikkel játszhattam együtt. Franck Ribéry és köztem egészen kívételes kapcsolat alakult ki a pályán és azon kívül is, rengeteget fejlődött a játékom miatta. Aztán ott volt Samir Nasri, akit az egyik legtechnikásabb játékosnak tartok, de olyan csatártársaim is voltak, mint Djibril Cissé vagy Mickael Pagis."
Rajongásom a klub iránt, nagyjából vele kezdődött, ez is érv számomra, hogy legendaként tartsam számon, de az elmúlt hasábok is árulkodóak, hogy nem egy hétköznapi játékos, szürke eminenciás volt ő. Véleményem szerint a mai napig ő az az ember, aki talán legjobban megtestesíti mindazt, amit az OM, és Marseille városként jelent. Márpedig lehet-e a nagyságnak jobb mércéje annál, minthogy egy komplett város és annak csapatának, megfoghatatlan imázsával, életérzésével azonosítanak? Aligha.
